YRISZ
József Attila pszichiátriai betegségei,
avagy spirituális krízis?
Dr Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegsége(i)
című könyv alapján.
1. Hogyan kezdtem hozzá?
A feladat meghallása után, (miszerint írjunk ennek a könyvnek tartalmát felhasználva dolgozatot, mi a mi véleményünk József Attila pszichiátriai betegségeiről?),
volt bennem egy negatív előítélet és erőteljes ellenállás a művel és témájával kapcsolatban.
Sohasem szerettem József Attilát, sem költészetét.
Valamiért nagyon távolinak éreztem magamtól, mintha nekem hozzá semmi közöm sem lenne, és nem is akarom, hogy legyen.
Taszított, ellenszenves volt, egész lényével, verseivel együtt.
Így tehát a feladat nagyon frusztrált engem. Miért kell, és mit lehet ennyit foglalkozni egy témával? Miért nem elég már az, amit mások foglalkoztak vele?
Elutasítottam az ezzel való fogalakozást, azt meg el sem tudtam képzelni, mit szólhatnék én egy ilyen dologhoz, amihez semmi közöm?
Sem szakmailag, sem kompetenciámban nem gondoltam azt, hogy ehhez nekem hozzáértő, érdemleges véleményem lehetne.
Tudom, ez az érzésem, véleményem itt most úgy tűnik, kisebbrendűségi érzésből, alacsony önértékelésből fakadhat, de megvizsgáltam, nem így van.
Mára világossá vált, hogy hárítottam nem tudatosan az ezzel való munkát, szembenézést mindazzal, amit fel kellett fedeznem közben. Nem voltam korábban érett rá.
Miről beszélek? Ki fog derülni.
2. Olvasás közben mit éltem meg?
Amikor kezembe vettem a művet, legnagyobb meglepetésemre, le sem tudtam tenni, amíg végig nem olvastam. Minden versét faltam és értettem. Olyan erőteljesen felkeltette érdeklődésemet, és előhívta bennem azt, hogy kimondjam, amit másképp látok, mint ahogyan ebben a könyvben le van írva.
Azt kérdeztem magamtól, miért nem érdekelt eddig ez engem? Miért zárkóztam el József Attila alkotásaitól és teljes lényétől korábban?
Már az elején az volt az érzésem, egy egész új könyvet tudnék erről én is írni.
Rengeteg dolog mozdult meg bennem, mintha én éltem volna meg mindazt, amit ő.
Éppen ezért elfogadható volt számomra minden reakciója.
Nem azt akartam megcáfolni, amit az előttem szólók erről megállapítottak, hanem ki akartam egészíteni mindazzal, amit nem láttak meg, legalábbis nem írtak le.
Nagyon sok mindenben el tudom fogadni (ezért nem ismétlem), az könyvben ecsetelt álláspontokat. Mivel a tudomány és az ember is fejlődik, aki azt alkalmazza, ennek következtében akkor az úgy volt igaz és helyénvaló, ahogyan történtek a dolgok, megállapítások, diagnosztizálások, gyógyítási kísérletek.
Biztosra veszem, akkor is, mindenki a legjobb tudása szerint tette a dolgát.
Minden véleményt (Bak Róbert, Bókay-Jádi-Stark, Cserne István, Illés Gyuláné, Flóra,) tiszteletben tartva, azokból tanulva, írom a következőket.
3. Mit tudok hozzá tenni én?
Nagy kérdés számomra is, miért keresik a szakemberek a felelőst József Attila haláláért?
Valójában ki lehet felelős a másik ember életéért, haláláért?
Az a válasz is valós lehet, amit e könyvben találunk erre, miszerint: önigazolás, bűntudat feloldása, bűnbakkeresés lehet az ok a felelős keresésére, megtalálására.
Egy bizonyos szinten igen, de kinek van ezekre szüksége?
Aki nem képes a "teremtő természeti törvényeit" felismerni, elfogadni, annak megfelelően élni és gondolkodni az életek körforgásában, a fejlődés folyamatában.
Ha a véleménynyilvánítók, gyógyítók el tudják fogadni, hogy nem mindenhatók, hanem van fölöttünk egy magasabb rendű rendező elv, amely az emberi mindenhatóságot fölül írja, akkor valószínű, hogy elfogadható lenne számukra az, hogy ennek így kellett történnie.
Ezért nem kell felelőst, bűnbakot keresni.
Nagyon egyetértek a szerző azon állításával, hogy műelemző igazán az irodalmár lehet. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni, vannak olyan érzékeny, empatikus emberek, akik képesek belehelyezkedni a vers alkotójának, a költőnek az érzelmi- és gondolatvilágába, anélkül, hogy irodalmár lenne. Így eljuthat a mögöttes mondanivalókhoz, (gyakran hitelesebben, mint egyes irodalmárok).
Nem állítom, hogy én erre képes vagyok, de most valami magával ragadott és engedelmeskedtem ennek a különös sodrásnak, mert úgy érzem, értéket adott.
4. Az szubjektív elemzésem:
Meglátásaimra alapot leginkább a költő levelei, versei, önéletrajzi leírása adott.
Nem igazán hagytam magamat befolyásolni a szakemberek véleménye által, amit tudomásul vettem, helyére tettem magamban.
Sokat jelentett a hozzá érzelmileg közel állók, (bár szubjektív) véleménye is.
Flóra szakember szemmel is tudott rá tekinteni.
Onnan indulok, hogy gyermekként már 3 évesen apjától, 14 évesen anyjától, majd a nevétől is meg lett fosztva, igen világossá vált számomra, mennyire megkérdőjeleződött az ő léte egyáltalán a fizikai világban.
Miután sem szeretett lényként, sem fontos, elfogadott gyermekként nem élhette meg magát, következményként nem fejlődhetett egészségesen sem fizikailag, sem érzelmileg, sem pszichésen. Elakadásai miatt szorongó, neurotikus, majd depresszív személyiségként volt jelen az életében. Érzelmi labilitására, alacsony önértékelésére, bizalomhiányára minden oka, alapja megvolt.
Ezek igen határozottan, kifejezően megjelennek az írásaiban.
Mindannyian tudjuk, mennyire fontos a kiegyensúlyozott gyermekkor a megfelelő fejlődéshez, de itt óriási elakadást okozó "kövek" voltak, amelyek a bölcsek számára áldást, az éretlenek számára csapást eredményezhet csak.
Szenvedései, megpróbáltatásai mind arról szólnak, valódi küzdelem volt számára az életben maradás minden pillanata.
Nem véletlenek az elmenekülési kísérletei sem a fizikai világból.
Az nyilvánvaló, hogy kifinomult érzékenysége, szenzibilitása nem a javát szolgálta, hiszen éretlenül állt előtte más szinteken. Kivétel az intellektusa, amely remek volt, de kevés ahhoz, hogy rendbe rakja, helyén értékelje mindazt a tudást, tapasztalatot, amelyet ő megkapott.
Agresszív indulatkitörései is érthetők, mert az én-határai, az önvédelmi rendszere sem fejlődött ki. Valahogyan a túlélésért küzdenie kellett, megvédenie magát, szükségszerűen csak így tudta megpróbálni. Nem volt más eszköze, sem mintája, sem példája.
Sőt, öngyilkossági minta volt előtte a konfliktusmegoldásra, a felelősség előli elmenekülésre.
Szeretnék néhány versrészletére kitérni, mely számomra megvilágította az ő valódi lényegét:
A Kiáltás című verséből: " Jaj szeressetek szilajon
Hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt mint a majom"..
Számomra ezzel megvilágítja, mennyire tisztán látja, hogy az eszméi sodorják őt a bajba, amelytől fél, mert maga sem tudja, mit kezdjen velük, sőt szeretetet kér, hogy annak segítségével esetleg megmenekülhessen saját problémájától.
A Kibe ugrál című verséből: ".ha majd egész valómmal kacsintok -
ne mutassatok öklöt, úgy sem látom.
A semmiből vissza ne rántsatok."
Ez nekem arról szól, hogy pontosan tudja, mi a halál. Sőt azt is, onnan vissza lehet rángatni.
Jól ismeri az élet körforgását, az élet lényegét. Elengedést, megbocsátást kér, hogy békével átmehessen.
".Ezen a világon nincs senkim, semmim.."
Talán nem kell ecsetelnem azoknak, akik a spirituális úton járnak, hogy ezt mindannyian érezzük, átéljük, még ha sokan is vesznek körül látszólag bennünket.
".Mit vétettem én,." Keresi az okokat, amelyeket nehéz tudatosan is megtalálnunk. Azt gondolom, a mélyre menő, gyökerekig hatoló okokra lenne nyitott, más őt ki sem elégítené.
A Nagyon fáj című verséből: "Kívül-belől leselkedő halál elől."
Fenyegetettség érzése, csupán az őt már több ízben megérintett halál szele miatt is lehetséges.
Öngyilkossági tapasztalatai a családban és önmagával kapcsolatban is, nyomós okot ad erre.
Akinek volt már halál-közeli élménye, az tudja (pszichózis nélkül is) mily közeli a halál, ami bármely pillanatban beköszönhet, elragadhat az életből.
Óriási ambivalens érzést élhetünk meg, amikor nem akarunk élni, mert tapasztalatunkban van, hogy könnyebb "odaát", mégis félünk a haláltól, az átmenettől, mert azt meg nem tudjuk, ismeretlen számunkra, hogy itt és most hogyan jön el?
Egy gondolat és máris elragadhat. És nincs ember fia, aki ezt megakadályozhatná.
A "mindenható" mindenhatóságától félő ember még nem nőtt fel azon tézisek befogadására, amely a megváltoztathatatlan elfogadásáról szól.
E vers folytatásában benne van az önáltatás, József Attila éretlenségének több szinten való megnyilvánulása is. Kifejezi az anya hiányát, amelyet keres minden szerelmében:
".az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde."
Kifejezi alapvető szükségletét is. ".de odataszít a muszáj is."
Az ambivalens érzései természetesek ebben a helyzetben.
Törvényszerű, hogy tartósan egyik nő sem képes felvállalni az áhított anya szerepét.
Nincs, aki mellett, aki segítségével felnövekedhetne, megérhetne.
Nem marad más, csak a reményvesztettség, a kétségbeesettség, a depresszió, és az akaratgyengeség, Nekem ez azt is mondja, hogy fél a felelősségteljes döntéstől.
Mivel egy gyermek sem képes a felnőtt feladatokat megoldani, felelősséget vállalni, (amit tőle ideje korán elvártak, mert fel kellet volna nőnie még gyermekkorban), így tőle sem volt elvárható, amit súlyosbítottak fejlődésében való elakadásai.
Ő ezt látja is, le is írja, számomra van realitásérzéke, tisztán látja a helyzetét.
".mint a gyerek kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
mit kellene tenni érte és ellene?"
Tehetetlen, szeretné a megoldást megtalálni, de tudja, érzi, egyedül nem képes rá.
Abban az időben a környezetében nem volt arra megfelelő ember, aki kompetensen átsegítette volna őt ezen a spirituális krízisen.
Kirekesztettnek érzi magát. Sohasem volt a fizikai világban otthon.
".hisz kitaszít a világ így is olyat,."
Fél, menekül a magányos szenvedés és világ elől. Bezárkózik magába, a szanatórium is erre jó lehetőség és az elmagányosodás elmélyülésére.
Amikor Tihanyba megy Flóra után és
"..szinte lélegzet után kapkodva mondja el, hogy nem képes annak a tömeg dolognak az összefüggését elmondani, ami benne egyszerre világossá vált."
Számomra szintén világosan megmutatja, mennyi spirituális élmény, hatás éri, amit nem tud a helyére tenni, rendezetlenül, zavarosan áll a számára is megmagyarázhatatlan dolgok előtt. Ezek mélyen megérintik, jelen vannak életében, ugyanakkor érzelmeiben sem érett azok megfelelő fogadására, beillesztésére, nem tudja integrálni azokat.
A legtöbb versében hasonlóan alátámasztottnak látom a spirituális krízisét.
-- részben a gyermekkori sérülései miatt, amelyeket nem tudott feldolgozni,
-- másrészt a spirituális tapasztalatainak integrálására való éretlensége miatt, melyekkel nem tudott megfelelően élni.
-- harmadikként biztos vagyok abban, hogy karmikus oka is van a történteknek.
A Flórával szembeni féltékenységének is megvan az oka. (attól függ, honnan nézem). Amelyet ő megérzett, meglátott? Előre tudta, hogy Flóra párja később Illyés Gyula lesz. (jövőbe látás?)
Ha megfelelő a spirituális érettsége, akkor helyén tudta volna kezelni ezt az információt, élményt, megérzést is.
Igazán ki sem tudom fejezni, mit érzek, amikor belehelyezkedek az ő költeményeibe, mert annyira mélyen átjön az, hogy megértem, mert megéltem hasonlókat.
Így tudom, semmi mást nem tehetett abban a helyzetben, amiben ő akkor volt.
Ilyen mély megértést rég éreztem ember iránt, ami József Attilával kapcsolatban átjár.
Amikor azt írja, hogy "a világ vagyok - minden, ami volt, s ami van".
Számomra ez egyenlő az egység-élménnyel.
Az én-határok kitágulnak, a tudat-tágulás, a tudatmódosulás olyan fázisában van, amikor olyan spirituális élményekhez lehet jutni, amelyhez nagyfokú személyiség- és spirituális érettség szükséges, hogy ne vigye félre. Tudni kell megfelelően rendezni, integrálni a tapasztalatokat, vagy valóban elmehet a pszichózis felé a folyamat, és ezt feltételezem, nála is ez történhetett.
Nagyon fontosnak tartom, hogy meglássam azt, amit "fordított világnak" nevez, az elmegyógyintézetet. Sok érdekes élményt hallottam már ilyen légkörben lévő emberektől.
5. Érintettségem, további véleményem:
Hasonló gyermekkori sérüléseket éltem meg. Nem részletezem, mert itt most nem én vagyok a kereszttűzben, hanem József Attila.
Bármikor tudnék olyan tüneteket produkálni, (sőt tettem is), amellyel besorolható lennék a József Attilára is "ráhúzott" betegségek bármelyikébe. (ezt nem szeretném, ha ítélkezésnek venné bárki is).
Teljesen komolyan gondolnám, amit mondok, gondolok, teszek.
Ezt a viselkedés- és gondolkodásmódot mai társadalom nem tudja elfogadni "normálisnak".
Így a valóságtól, a realitástól nagyon elrugaszkodott tudok lenni.
Különböző szakemberek, különböző betegségeket, személyiség zavarokat húznának rám, attól függően, ők melyikhez állnak közelebb.
Tudom azt, hogy az én spirituális világnézetem, életmódom, gondolkodásmódom, amely számomra ugyanolyan valóság, mint az ateisták számára az anyagba ragadtság.
Azt is tudom, nem vállalhatom fel mindenki előtt, tehát megválogatom azt, kinek mutathatom meg magamat ezzel együtt. És ez így van jól.
Miután azt gondolom, én már valamelyest megérettem arra, hogy tudjam ezeket a dolgokat kezelni, tudjak velük együtt élni, és egyre gyakrabban hatékonyan használni, így a spirituális válság számomra megoldott dolog.
Ezt az is bizonyítja, hogy gyakran kapok olyan lehetőséget, feladatot, amikor spirituális krízisből való kilépésre, különböző szemléletmódok ellentmondásaiból való kilátásra kell rávilágítanom, segítséget nyújtanom embertársaimnak.
Még hozzá tenném, halál-közeli élményben én is találkozhattam azzal (a számomra ténnyel), amikor nagyon világossá vált, mennyire mi magunk vagyunk felelősek az egész életünkért.
Senkit sem okolhatunk az események, történések eredményeiért, amelyek velünk történnek, csak önmagunkat.
Ha tudunk a természet törvényeivel együtt áramolni, akkor az a javunkat szolgálja, így elégedettek lehetünk életünkkel. Ha szembe megyünk azzal, akkor csak szenvedünk, és az egész világ az ellenségünk, mindenki rosszat akar nekünk. (ekkor jönnek a fóbiák, paranoiás tünetek, allergiák, stb.) Telve vagyunk félelemmel, dühvel, elégedetlenséggel, tehetetlenséggel és meg nem értettséggel.
Csak azt nem vesszük észre, mi vagyunk legnagyobb ellenségei magunknak, mi nem vesszük észre, és nem javítjuk ki, amit kellene.
Önmagunktól viszont senki sem menthet meg bennünket, ha nem akarjuk a továbblépést igazán, akkor leragadunk és szenvedünk és tragédiákat, kríziseket élünk meg.
Amikor a belső ellenállásunk, hárításunk nem engedi a felismerést, a változtatást, akkor nem tud megszületni a magunk melletti döntésünk, pedig csak akkor szánhatjuk el magunkat valódi továbblépésre.
Ebben az értelemben bizarr leszek és kimondom, hogy József Attila nem akart igazán kilépni ebből a mélységből, amely oda taszította őt. Még nem volt érett rá.
Ő nem akarta felvállalni ezt az inkarnációját. Sokkal könnyebb feladni, elmenekülni egy nehéz feladatsor elől, mint vállalni azt. Magam is ezt tettem inkarnációkon át.
Ha igazán döntött volna önmaga mellett, akkor megkapta volna a megfelelő segítséget önmaga nehézségeinek a túllépésére, megoldására. (mintha önmagamról beszélnék).
Azt is gondolom, nem véletlen, hanem karmikus oka is van annak, hogy így történtek az események. Nem kaphattunk volna ilyen alkotásokat, ha ő nem így éli meg szenvedéseit, ahogyan, és nem menekül ki abból így, ahogyan.
Több inkarnációból való kimenekülésem után én is csak most, ebben az életemben hoztam meg a döntést, hogy bevállalom a végéig, és nem szakítom azt meg félelemből, gyávaságból.
Mert hát "odaát" azért sokkal jobb, mi tagadás.
Bezárva fejtegetéseimet, miután megismerhettem József Attilát és mély, lelki mondanivalóját, nagyon közel került hozzám.
Megértettem korábbi hárításom okát vele kapcsolatban.
Igen tiszteletre méltónak tudom tekinteni őt, mindazzal, amit megélt, elmulasztott megélni, amit alkotott és kihagyott.
Az életet vállalni nem könnyű dolog, meg kell arra is érni, mint minden másra.
Bp. 2009.06.11. Illés Irén.