|
Befejezésül leírom, mit gondolok még ezen túl minderről?
Az ember alapvetően vágyik az "EGYSÉGÉLMÉNYRE", amelyben része volt, benne van az alapvető szükségleteiben. Szeretné ezt megélni, de nem tudja, hogyan kell.
Ezért menekül az elmagányosodás, az egyedüllét elől azokba a csoportokba, ahol az a hamis illúzió, hogy egység van. Az egységtől való elkülönülés, ijesztő, félelmetes.
A csoporthoz tartozás, a nyájszellem, a konformizmus azt a látszatot kelti, hogy egységben van. Ugyanakkor ez csak egyformaság, az egység hiányzik.
Az emberben az alkalmazkodási igény is sokkal nagyobb, mint azt gondolnánk, ill. amire lehetőséget ad magának az életstílusával.
Azt látom, az emberek nem elég tudatosak, személyiségükben nem elég érettek ahhoz, hogy meglássák és beteljesítsék bátran azt, amire szükségük van. Tulajdonképpen önmaguk megélését nem merik bevállalni.
Nagyon fontosnak tartom, hogy az erkölcsi érettségünk megfelelő szinten, módon működjön, mert csak akkor tudjuk tiszteletben tartani egymás szabad akaratát, és távol tartani magunkat attól, hogy egymást manipulálva tudjuk megélni magunkat.
Ha átéljük azt a megközelítést, miszerint egyikünk sem lehet eszköze a másik ember céljainak, akkor tudjuk értékelni a szabad akarat kérdését és annak tiszteletben tartását is.
Ilyen szemmel rátekintve a mai fogyasztói kultúránkra, mi is jellemzi azt?
Minden embert a céljainak kiszolgálására, annak elérésére használ fel. (természetesen tisztelet a kivételnek, mert az szerencsére mindig van).
Hová tűnt az erkölcsi érettség, hol vannak az értékek, hol van a szabad akarat tiszteletben tartása?
Az egyéniség elvesztése, elnyomása, nagyon veszélyes dolog társadalmi szinten is.
Ezzel az emberiség fejlődését sodorjuk veszélybe.
Vagy éppen azt szolgáljuk? Hogyan? Remélhetően előbb, vagy utóbb, ebből a "zombi" szerepből, az elnyomásból, mindenkinek elege lesz, felébred, és végre elindul saját útján megtalálni önmagát.
A valós individualizmus kialakulásával alávetjük magunkat saját szabad akaratunknak, és felismerjük egyéni felelősségünket. Tulajdonképpen a "Teremtő" akaratát teljesítjük be, amikor nem az önzős egoizmusunkat hagyjuk érvényesülni, hanem ráhangolódva a magasabb rendű lényegünkre, megéljük végre azt.
Esetleg mégis mindenért mi magunk vagyunk a felelősek?
Igen, azt gondolom, minden hatásért, annak minden befogadásáért, vagy elutasításáért, mi vagyunk a felelősek.
Talán erre a felelősségre kellene ráébrednünk, hogy megértsük a világ és önmagunk működését?
|
